2. Fejezet

          Mikor Catherine és Laura a pénztárhoz mentek, nem látták mi történik a hátuk mögött. Hallották ugyan a kiáltásokat, de az utcai verekedések elég gyakoriak voltak, és inkább nem nézték meg, mi folyik a túloldalon. Mindenki tudta, jobb az ilyen emberekkel nem foglalkozni. Így, mint a legtöbb ember, úgy tettek, mintha semmit sem hallanának – pedig igencsak hangos lármának voltak fültanúi. De akkor ez volt a legjobb, amit tehettek. Nevetve indultak a pénztárhoz, folytatva beszélgetésüket.

          Nem mindenki volt olyan okos, mint Cathyék. Nem messze tőlük egy középkorú férfi állt, messziről lerítt róla, hogy többet ivott a kelleténél, járása ugyanis elárulta. Mikor meghallotta a túloldalon kiabáló embereket, rögtön odarohant, és már el is kezdődött a veszekedés. A részeg férfi valami értelmetlen szöveget mondott – inkább ordítozott – a többiek pedig rávetették magukat. Később kiderült, csak jól akarták érezni magukat, és a kiabálás, amit a túloldalon hallottak nem volt más, csak a vőlegény tiszteletére rendezett éneklés. Ez persze egyáltalán nem látszott, főleg, mert már a kiabálás miatt sem mert senki rájuk nézni, attól félve, hogy két ellenséges banda csapott össze, és ebbe – érthető okok miatt – senkinek sem volt kedve bele keveredni. De amikor a részeg férfi odaért, sértegette az ugyancsak erősen ittas állapotban lévő baráti társaságot, és ezt már ők sem hagyták annyiban. Hirtelen kétszer, majd háromszor annyian lettek mint pár másodperccel ezelőtt, és egy hatalmas utcai verekedéssé alakult egy ártalmatlan legénybúcsú.

Az egyik férfi – aki persze szintén sokat ivott – hirtelen fegyvert rántott, és hogy rendet teremtsen, a levegőbe tartotta pisztolyát, azt remélve, hogy a tömeg észhez kap, és befejezik a harcot. Ám a terv nem úgy sikerült ahogy szerette volna, ugyanis az éppen egymást püfölő tömegből valaki meglökte, és az egyébként levegőbe tartott kezét reflexszerűen maga elé rántotta, hogy megvédje magát a betonra eséstől. A verekedést igaz abbahagyták, de egyszercsak halk sikoltás hallatszott. Mindeki a hang irányába fordult, és akkor látták meg. A golyó nem a levegőbe repült, ahogy hitték, hanem egy fiatal nő hátába fúródott. Néhányan azonnal odarohantak, de addigra már egy férfi karjában volt, aki egyenesen egy autóba ült, és eltűntek. Velük volt egy másik fiatal nő, aki zogogva rohant az idegen után, majd ő is beszállt a kocsiba.

          A fekete kocsinak Már csak hült helyét látták. Az egész csak néhány pillanat alatt történt, és senki sem tudta, hogy került oda olyan hamar az idegen. - Biztos mellettük állt! - mondták többen, míg néhányan csak álltak és bámultak, azt várva, hogy valaki nemsokára elmondja nekik, mi történt. Ez bizonyára így is lett, mert a rendőrök pillanatok alatt ott voltak. Valaki már korábban értesítette őket a másik oldalon történt veszekedésről.

          A fekete Audi csak úgy száguldott az utakon, még a piros lámpát sem várta meg. Minden másodperc életbevágóan fontos lehetett. A fiatal nő egyfolytában zokogott barátnője mellett, míg a férfi a seb vérzésenek elállításán dolgozott. Az autót egy huszonéves lány vezette, aki meglepően jól szelte a kanyarokat, és ügyesen kikerülte az előttük csigalassúságban haladó járműveket, akik sűrű dudálással mutatták ki véleményüket a száguldozó vezetőnek. A lány meg látva a szemközti sávban közelgő méretes teherautót, kissé balra fordította a kormány, még jobban rálépett a pedálra, és őrült tempóban haladt el egy aprócska Peugeot mellett. Mielőtt a teherautónak ütköztek volna, villámgyorsan visszarántotta a kormányt, és ismét a jobb oldali sávban folytatták útjukat. - Mindjárt elveszti az eszméletét! - mondta a férfi, és a lány, továbbra is lábát erősen a gázpedálon tartva folytatta a száguldó tempót.

Pár perc alatt a kórházhoz értek, és már két orvos és néhány ápolónő várta őket egy hordággyal, és műszerekkel. Az autóból a férfi felhívta a kórházat, és tájékoztatta őket Cathrine sérüléséről. Mindez azután történt, hogy megállította a vérzést, és egy ruhadarabot erősített a sebre. Az autónak volt elsősegély doboza, de nem volt idő, hogy elővegye. Ez a megoldás is éppen elegendő volt, hogy életben tartsa a lányt. Az orvosoknak részletesen beszámolt a sérülésről, és olyan szavakat használt, amit Laura nem értett. Az volt az érzése, hogy egy orvossal ül az autóban, és ez egy kicsit megnyugtatta. Mikor megálltak, a férfi egy gyors mozdulattal kinyitotta az ajtót, és ugyanazzal a lendülettel megemelte Catherinet, és már szaladt is a várakozó orvosokhoz. Óvatosan lefektette a hordágyra, nehogy elmozuljon a kötés a helyéről, ami újabb vérzést okozna. Miközben az egész csapat a hordágy mellett rohant az épület felé, a férfi ismét tájékoztatta az orvosokat, majd mikor már nem mehetett tovább, megállt egy ablaknál, és kinézett. A kilátás nem volt túl szép, hiszen az épületek nagyon szorosan álltak egymás mellett. Így nem látott mást, csak a szomszédos házat festő munkásokat. De Laurának az volt az érzése, hogy a férfi tekintete nem állt meg a munkásokon. Valahová messzire nézett, oda amit rajta kínül senki sem láthatott.