Miután elmondta Cathynek a történetet, meg sem lepődött a lány reagálásán, aki idő közben visszanyerte beszélőképességét. Catheryne vett egy mély levegőt, majd mérgelődni kezdett.
- Mennyi ideig voltam eszméletlenül? – kérdezte, majd miután Laura megnyugtatta, így folytatta – Legalább nem aludtam át az egész napot. Remélem, hamar kiengednek, semmi kedvem itt maradni... Nem tudod, mikor mehetek haza?

- Nem, de van egy olyan sejtésem, hogy egy hetet biztosan itt kell maradnod. Cathy, meglőttek! Ez nem egy influenza vagy bárányhimlő! Ügye te sem hiszed komolyan, hogy ha szépen kéred a dokit, kienged?! – nevetett. Nehezére esett most mosolyogni, hiszen egész délután attól rettegett, hogy valaki kijön a műtőből, és közli vele a rossz hírt. Már bent volt pár perce, de még mindig nehezen fogta fel, hogy tényleg nincs komoly baj. Itt beszélgetett azzal az emberrel, akivel egész életében megoszthatta minden gondolatát, aki mindig mellette volt amikor neki szüksége volt rá, és aki színesebbé tette a szürke iskolai éveket, mikor belépett a leányiskola kapuján. Most, hogy arra gondolt, ezt bármikor elveszítheti, szorongás fogta el. Attól félt, hogy mindez csupán álom, és ő valójában még mindig a váróteremben ül, csak elaludt. Hogy biztos legyen benne, megfogta Cathy kezét, és leírhatatlan öröm és megkönnyebbülés fogta el. Most már tudta, tényleg él!

Elmosolyogta magát, és folytatták a beszélgetést, mintha csak egy kávézóban lennének, egy átlagos napon. Egyszercsak belépett a nővér, és mivel az öt perc már régen letelt, Laurának ott kellett hagynia barátnőjét. Megölelték egymást, és hogy Cathy ne lássa könnyeit, gyorsan megfordult, és kiment a szobából.

Haza kellett mennie, hiszen már késő estére járt, és holnap korábban kell bemennie az újsághoz, hogy elmondja mi történt. A gondolattól, hogy az egész történetet mégegyszer el kell mesélnie, újra elszorult a szíve. Előre félt, hogy mi lesz, ha mindenki előtt elsírja magát. Még a taxiban is hasonló gondolatokon járt az esze, amikor hirtelen eszébe jutott az idegen férfi. Hiszen neki köszönheti, hogy nem maradt egyedül! Vajon ki lehet ez az ember?

          A taxis zökkentette ki álmélkodásaiból – Asszonyom, megérkeztünk! – mondta. Laura kiszállt az autóból, kifizette a sofőrt, és elindult a ház felé.Egész éjjel nem aludt, zavaros gondolatai voltak. Mire végre elnyomta az álom, ismerős arcot pillantott meg. Egy középkorú férfi közeledett felé, sötétkék overálban. A munkaruhája volt. Mikor meglátták egymást, a férfi meggyorsította lépteit, és széles mosolyra nyílt a szája. Szeme körül apró ráncok jelezték, hogy tényleg örül a lánynak.
- Hogy kerülsz te ide? – kérdezte. Lágy hangja minden zajt elnyomott.
Laura most vette csak észre, hol van. Egy gyönyörű erdőben voltak, a nap sugarai átszöktek a fák sűrű lombjai között, és ettől a kissé homályos fénytől meseszerűvé vált a hely. A madarak a fejük felett kergetőztek, mintha ott sem lennének. A férfi közelebb lépett, és átkarolta derekát. Mielőtt megszólalt volna, az erdő hirtelen eltűnt, és a férfi helyett egy másik férfi állt. Arca komorabb és szigorúbb volt, mint elődjéé. Nem ismerte az idegent, de mégis úgy érezte, már látta valahol. Körül szeretett volna nézni, hogy megtudja, most hol vannak, de nem látott semmit. Szikrázó fehérség ölelte körül őket, ahol az egyetlen sötét pont a férfi éjfekete szeme volt. Maga sem tudta miért, de elöntötte a szomorúság, ha ránézett. Mintha egy többszáz éves szempár nézne vissza rá, akit megviselt a hosszú élet. Közelebb lépett hozzá, de a férfi köddé vált. Kinyitotta szemét. A szobájában feküdt. Az ablakon beszűrődött az ébredező nap halvány fénye. Megpróbált visszaemlékezni zavaros álmára, de nem sikerült. Hosszan elnyújtózott, majd felkelt.