3. Fejezet

          Késő délután volt, és az idő is elég rossz volt, egész nap esett az eső Houstonban, de Dean Adams-et nem érdekelte. Csak ki szeretett volna jutni végre a szobájából, és friss levegőt szívni a kedvenc parkjában. Leakasztotta kabátját, és kezébe vette fekete esernyőjét. Nem várta meg, míg az eső eláll, úgy gondolta, egy kis eső nem árt. Gyorsan felvette cipőjét is, és már szinte ott sem volt a házban.

Miután elmondta Cathynek a történetet, meg sem lepődött a lány reagálásán, aki idő közben visszanyerte beszélőképességét. Catheryne vett egy mély levegőt, majd mérgelődni kezdett.
- Mennyi ideig voltam eszméletlenül? – kérdezte, majd miután Laura megnyugtatta, így folytatta – Legalább nem aludtam át az egész napot. Remélem, hamar kiengednek, semmi kedvem itt maradni... Nem tudod, mikor mehetek haza?

           Nagyon higgadt férfi – gondolta. Tényleg az volt, egész idő alatt. Attól a perctől kezdve megkedvelte, amikor felemelte a földről barátnőjét. Míg neki minden ereje elszállt, és csak sírni volt képes, addig a fiatalember megmentette barátnője életét. Fekete haja a sűrű este után is rendezetten állt, és a ruhája is kifogástalan állapotban volt, eltekintve attól a vörös folttól, amit akkor szerzett, mikor beemelte a kocsiba. Sötétkék ingén halványan, de ott látszott a hatalmas vérfolt. Fekete farmert, és ugyanolyan színű zakót viselt, és ez remekül illett a sötétkék inghez.

2. Fejezet

          Mikor Catherine és Laura a pénztárhoz mentek, nem látták mi történik a hátuk mögött. Hallották ugyan a kiáltásokat, de az utcai verekedések elég gyakoriak voltak, és inkább nem nézték meg, mi folyik a túloldalon. Mindenki tudta, jobb az ilyen emberekkel nem foglalkozni. Így, mint a legtöbb ember, úgy tettek, mintha semmit sem hallanának – pedig igencsak hangos lármának voltak fültanúi. De akkor ez volt a legjobb, amit tehettek. Nevetve indultak a pénztárhoz, folytatva beszélgetésüket.