Az íróasztalán a szokásos rend volt. Senkinek sem engedte, hogy a távollétében az irodájába menjen, kivéve a főkökét. Az utasításokat és feladatokat ugyanis ő adta. Most is egy darab papír volt az asztalán, ahogy minden nap.

John - a főnök - mindig mindenkinél korábban érkezett a szerkesztőségbe, hogy tisztában legyen az aznapi teendőkkel. Nem mindennapi főnök volt. Mindenki szerette, hiszen tisztességes volt. Nem kért olyat a dolgozóktól, amit ő sem tudott volna véghezvinni, ugyanakkor kellő szigorral is rendelkezett. Ha valakinek külön munkát adott - amire persze kellő udvariassággal kérte meg - ritkán kapott visszautasítást. Igen, kérte, mert hiába volt ő a főnök, sosem utasított senkit semmire. S ha mégis akadt olyan aki nem vállalta el a plusz munkát, nem nézett rá ferdén, elfogadta, és keresett egy másik, a feladatra alkalmas személyt. Talán ezért is tisztelték annyira. Mert senkinél sem tekintette magát feljebbvalónak, mint mások. A háta mögött sem beszéltek róla rosszat, mindeki csak jó véleménnyel volt róla, az emberek szerették. Nem csak a dolgozók, az újság olvasói is. Mert, bár próbálta elkerülni a rivaldafényeket, ez egy ilyen híres újságnál lehetetlen feladatnak bizonyult.

          Ugyanis Cathy nem akármilyen újságnál dolgozott, hanem a New York Times-nál. S bár a hírek rovatánál volt, mégsem sikerült megismertetnie magát az újságírók körében. Sosem kapott ugyanis olyan témát, amivel igazán nagy ismeretségre tett volna szert. Mégsem adta fel álmát, hogy egyszer híres újságíró legyen, vagy - és ezt tűzte ki céljának, csak elérhetetlennek érezte - a Fehér Ház szóvivője legyen. Senkinek sem beszélt erről a vágyáról, csak Laurának. Tudta, ha bárki is megtudja, azonnal kinevetik, talán még őrültnek is nézik. Hiszen, ehhez hatalmas utat kellene megtennie, és az az út biztosan nem ebből az irodából indul. Itt csak csupa olyan hírekkel találkozik, amit senki sem olvas, csak ha már nagyon unatkozik, és akkor sem figyel oda rá.

          Rápillantott asztalára, mély lélegzetet vett, majd elolvasta a teleírt papírt. Semmi érdemleges feladatot nem látott rajta, csak egy áruház megnyitóját, egy menhely megrongálását, ahol valami őrült kiengedett egy tucatnyi állatot, és egy cirkuszt, amelyben pont aznap érkezik Lucy a gepárd. Ezek az információk cseppet sem érdekelték, így unottan indult az áruházhoz, hogy interjút készíthessen az igazgatóval, és hogy egy pár soros cikkben közölje a legfontosabb információkat.

Aznap a szokásosnál is fáradtabb volt, de nem engedhette meg magának, hogy ezt bárki is észrevegye. Ugyanolyan üdének és frissnek látták visszaérkezésekor, mint mielőtt elindult volna aznapi, érdekfeszítő munkájára. Pedig addigra már túl volt egy kellemetlen beszélgetésen, amit a cirkusz igazgatójával folytatott. Ugyanis nagyon szerette az állatokat, de nehezen viselte, ha azt látta, ahogy a ketrecben élő szerencsétlen és védtelen állatokat az emberek mindenféle buta mutatványra próbálták megtanítani. Már gyerekkorában sem szerette - pont ezért - a cirkuszokat. Egy iskolai kirándulás alkalmával betegnek tettette magát, csak hogy ne keljen végignéznie az állatok kegyetlen szenvedését. Laura később igazolta is félelmét, volt ott egy oroszlán, aki nem tudta teljesíteni feladatát, mert megbetegedett. Az idomár rácsapott az oroszlán hátára, amitől az állat összeesett, és nagy nezen elhurcolták a színpadról. A részleteket persze nem mesélte el barátnőjének, csak annyit mondott, hogy "Tényleg nagyon gonoszak az állatokkal, jó hogy nem kellett látnod Cathy, mert akkor most tényleg beteg lennél."

          Amint befejezte a cikkek megírását, elküldte a szerveren a főszerkesztőnek - aki nem engedett olyan írást az újságba rakni, amit ő el nem olvasott - , megkereste Laurát, és egy kiadós vacsora mellett megbeszéltek mindent, amit fontosnak tartottak. Ezután pedig elmentek egy moziba, ahol a "Fuss ahogy tudsz" című filmet szerették volna megnézni. Mindketten jobban szerették az akciófilmeket, mint a romantikusnak tartott, nyálas történeteket. Ezekkel ugyanis irodalom tanáruk teletömte a fejüket.